A szemmozgásos deszenzitizáció és újrafeldolgozás (Eye Movement Desensitization and Reprocessing – EMDR) a pszichoterápia egy teljes értékű, önálló módszere, amely a lelki traumák feldolgozását szolgálja.
EMDR-terápiát kizárólag európai „EMDR practitioner” oklevéllel rendelkező szakemberek (szakpszichológus, pszichoterapeuata, pszichiáter vagy gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvos) alkalmazhatnak pszichoterápia keretében, illetve egyéb beavatkozási szinteken, például krízishelyzetekben (részletesen ld. Sürgősségi pszichiátria c. cikkünkben).
A módszert Francine Shapiro (1948-2019) amerikai pszichológus dolgozta ki, aki először 1989-ben publikálta megfigyeléseit, majd számos tudományos közleményt, könyvet és könyvfejezetet jelentetett meg a témában.
Az EMDR-terápia fő javallatai
Az EMDR-terápia elsősorban a poszttraumás stressz szindróma kezelésére ajánlott. Ugyanakkor minden olyan egyéb pszichés zavar esetében is alkalmazható, amelyek kialakulásának hátterében megterhelő életesemény áll (pl. fóbiák, reaktív depresszió, függőségkezelés, disszociációs zavarok).
Az EMDR-terápia elméleti háttere
A korábbi megrázkódtatás spontán felidéződése során az érintett személy újra meg újra átéli a negatív eseményt. Az EMDR-terápia célja, hogy a trauma egyszerű rossz emlékké alakuljon át, amely többé nem okoz szenvedést az egyén számára.
A terápia lényege az érzékenység megszüntetése (deszenzitizáció), valamint az agy adaptív információfeldolgozó rendszereinek aktivizálása. Ez az ún. adaptív információfeldolgozási modell azon a megfontoláson alapszik, hogy ha egy adott esemény átélését nagyfokú stresszhatás övezi, elakad az élmény feldolgozása, és az emlékek ugyanabban a nyers formában rögzülnek, ahogyan eredetileg megtörtént a kódolásuk (ún. maladaptív tárolás). Az ennek következményeként kialakuló gondolatok, érzelmek és viselkedések a negatív élmény újrafeldolgozásával átalakíthatók.
Mindez az alábbi elméletekkel magyarázható:
- Kölcsönös gátlás elmélete: az EMDR-terápia során alkalmazott látással, hallással vagy tapintással összefüggő fizikai ingerléssel (ún. bilaterális stimuláció) ellazulásos válasz váltható ki, ami kioltja a traumás emlék felidézésekor keletkező szorongást.
- Orientációs reflex elmélete: az érkező új inger által kiváltott nyugodt, érdeklődő reakció közömbösíti a traumás emlékhez kapcsolódó negatív érzéseket és gondolatokat.
- Munkamemória elmélete: abból a megfontolásból indul ki, hogy a traumás emlék felidéztetése és a bilaterális stimuláció követése kettős feladat elé állítja a klienst. Ennek során kevesebb figyelem jut a negatív emlékre, így az kevésbé hat az érintett személyre, aminek hatására a rossz tapasztalat átértékelődik benne.
- REM-elmélet: a kezelés során keletkező vízszintes, oldalirányú szemmozgások az alvás ún. REM (Rapid Eye Movement) fázisában létrejövő gyors szemmozgásokra hasonlítanak. A bilaterális stimuláció ugyanazokat a folyamatokat idézi elő az agyban, mint a REM-alvás, így segítve elő az emlékek feldolgozását.
Az EMDR-terápia menete
Az EMDR-terápia nyolc fő szakaszból áll. Az első szakasz a kórelőzmény felvételével indul, különös tekintettel a kliens által megélt megrázó eseményekre. Ezt követően kerül sor a kezelési terv kidolgozására, amelynek során kijelölik a feldolgozandó negatív emlékeket, valamint a kiváltó ingerként ható jelenbéli, és a szorongást okozó jövőbeli helyzeteket.
A második szakaszban a kliens ún. pszichoedukációban részesül, vagyis a terapeuta felkészíti őt a traumával való szembesülésre. Mindeközben a szakember megállapítja, hogy milyen szinten terhelhető, és milyen társas támogató háttérrel rendelkezik az érintett.
A harmadik szakaszban a kliens előre meghatározott szempontok alapján értékel egy adott életeseményt. Felidézi az esemény számára legrosszabb elemét (képet, hangot vagy testérzetet), és megfogalmazza azt a negatív gondolatot, amelyet ez kivált belőle. Ezután kifejti, hogy a későbbiekben mit szeretne az emlék felidézésekor érezni (például biztonságban érezni magát, jól lenni stb.). Az élményhez kapcsolódó negatív érzéseket vagy gondolatokat 0-tól 10-ig terjedő skálán mérik fel.
A negyedik szakaszban kerül sor a fentebb említett bilaterális stimulációval történő érzéketlenítésre. A traumatikus eseményre való visszaemlékezés közben a kliens különféle elterelő ingereket kap: kétoldali szemmozgásokat kiváltó vizuális, vagy felváltva, mindkét fülbe adott hang-, illetve tapintással összefüggő, kézre, lábra vagy más restrészre adott érintéses ingereket. Miközben a kliens folyamatosan megosztja a terapeutával az érzéseit és gondolatait, vissza-visszatérnek a feldolgozandó jelenetre, és a terapeuta megfigyeli, hogy az ahhoz kapcsolódó negatív érzelmi töltet milyen mértékben csökken. Mindezt addig folytatják, amíg ennek értéke minimális szintre jut.
Az ötödik szakasz már a pozitív érzések és gondolatok megerősítésére fókuszál. Mindaddig folytatódik a bilaterális stimuláció, amíg az élményhez kapcsolódó pozitív érzések és gondolatok elérik az optimális szintet. A hatodik szakaszban a terapeuta ellenőrzi a kliens testérzéseit a jelenet ismételt felidézése közben. Mindaddig folytatja a bilaterális stimulációt, amíg a kellemetlen testérzetek meg nem szűnnek. A hetedik szakaszban a terapeuta megbizonyosodik arról, hogy a kliens stabil lelkiállapotba került. A nyolcadik szakaszban újraértékelésre kerül sor, majd megkezdődik a kezelési terv soron következő elemének feldolgozása. A fentebb leírt eljárást mindaddig ismételik, amíg a kliens a terápiás terv összes elemét fel nem dolgozta.
Az EMDR-terápia hatása
Az EMDR-terápia hatására a negatív töltetű emlékhez való visszatéréskor a kliens kívülről, felülről, messziről, egyre elmosódottabban látja a felidézett jelenetet, amely már nem tűnik számára fenyegetőnek. A kliens képes új nézőpontokból tekinteni az eseményre, és új jelentéseket tulajdonítani a feldolgozott emléknek. Mindennek eredményeképpen a traumát átélt személy képes napirendre térni az őt megrázó események felett, és ijesztő emlékképek, rémálmok és egyéb tünetek (alvászavar, elkerülő magatartás stb.) nélkül folytatni az életét.
