A szeparációs szorongás a szülőtől való elszakadásnál jelentkező természetes szorongás extrém, kóros formája, amely túl gyakran, az életkornak nem megfelelően lép fel. Ha a szorongás hosszú távon (minimum 4 héten át) vagy idősebb korban is fennáll, valamint a gyermek, később a szülő mindennapi életét akadályozza, már zavarnak tekintendő.
A szeparációs szorongás felnőtteknél is előfordulhat, ebben az esetben a beteg nehezen éli meg a szeretett személytől történő elszakadást, távolságot, külön töltött időt.
A szeparációs szorongás főbb tünetei
Szeparációs szorongásról zavarként akkor beszélünk, ha a tünetek az életkorhoz képest erőteljesebbek, illetve ha az jelentős stresszt okoz a mindennapi életben:
- visszatérő, kifejezett szorongás jelentkezése távol a gyermek otthonától vagy a szeretteitől;
- állandó aggodalom, hogy elveszíti szeretteit betegségben vagy balesetben;
- állandó félelem attól, hogy valami rossz fog bekövetkezni (pl. a gyermek attól fél, hogy ellopják őt);
- minden olyan lehetőség elutasítása, amely az otthontól való távol maradást igényelné;
- nem szeret egyedül, a szerettei nélkül otthon tartózkodni;
- nem alszik otthonától távol a szerettei nélkül;
- szeparációval kapcsolatos rémálmok;
- távollét esetén fejfájás, hasfájás jelentkezése.
Mikor forduljon orvoshoz?
Abban az esetben, ha a gyermeknek a szülőtől való külön töltött idő nagy megterhelést okoz, jelentős stresszel jár, és sokáig zaklatott miatta, keresse fel gyermek háziorvosát, aki a megfelelő szakemberekhez tudja irányítani. Gyermekpszichológus vagy -pszichiáter segítségére is szükség lehet.
A szeparációs szorongás kiváltó okai
A szeparációs szorongás 6 hónapos és 3 éves kor között, illetve iskoláskor előtt a leggyakoribb, leggyakrabban 14-18 hónapos gyermekeknél tapasztalható. Ez egy veleszületett ösztön felerősödése, amelynek a célja, hogy a gyermek félelmének segítségével megakadályozza azt, hogy elvesszen. A gyermek ezért a szülő társaságában érzi igazán biztonságban magát.
Sok esetben élethelyzeti stressz váltja ki a szeparációs szorongást, de genetikai tényezők is szerepet játszhatnak a kialakulásában. A szorongó szülők gyermekei maguk is szorongásra hajlamosak.
A tünetek megjelenését gyakran valamilyen érzelmi veszteséggel járó esemény hozza felszínre, pl. egy családtag halála.
A szeparációs szorongás szövődményei
A kezeletlen gyermekkori szeparációs szorongás felnőttkorban pánikbetegséggé, depresszióvá vagy egyéb szorongásos zavarrá alakulhat.
A szeparációs szorongás diagnosztizálása
A diagnózis felállításához pszichológusra és pszichiáterre van szükség, akik elkülönítik a normál mértékű szeparációs szorongást a kóros, zavart okozó formától. Az ehhez szükséges információkat a szülők segítségével, beszélgetések és játékok formájában nyerik, így képet kapnak a gyermek gondolatairól, érzéseiről és viselkedéséről.
A szeparációs szorongás kezelése
A szeparációs szorongás tüneteit pszichoterápiával és gyógyszeres kezeléssel lehet csökkenteni, megszüntetni. A pszichoterápia fajtái közül az egyéni pszichoterápia és a családterápia javasolt.
Speciális deszenzibilizáló (hozzászoktató) kezelés válhat szükségessé, ilyenkor a gyermek segítséget kap, technikákat tanul, hogy miként tud szembenézni a félelmeivel, és miként tudja legyőzni azokat. A szülő azt tanulja meg, hogyan segítheti gyermekét ebben a folyamatban.
A gyógyszeres terápia közül átmenetileg szorongáscsökkentők alkalmasak a betegség kezelésében.
Fontos, hogy nem szabad kétségbeesni, ha sír a gyermek, vagy szomorú a szülő nélkül, meg kell értetni vele, hogy akkor is biztonságban van, ha nincs közvetlen közelében a szülő, és visszatér majd hozzá.
További lehetséges megoldások:
- Időben szoktassuk a gyermeket arra, hogy rövid időre ugyan, de másra bízzuk, úgy segíthetjük őt a szeparáció könnyebb megélésében.
- Ha elég idős már hozzá, próbáljunk meg arról beszélgetni vele, hogy mit csinálunk majd közösen a gyermekkel a külön töltött idő leteltével.
- Hagyhatunk egy szülőre emlékeztető tárgyat biztonsági jelként a gyermeknél, ami megnyugtatja őt.
- Boldogan köszönjük el a gyermektől, ne lássa rajtunk, hogy minket is megvisel az átmeneti szétválás.
- Lehetőség szerint olyan személyre bízzuk a gyermeket, akit ismer, akit szeret, akihez kötődik.
- Ha megoldható, már kisgyermekkorban kezdjük meg a gyermek leválasztását a szülőkről, időnként bízzuk mások (nagyszülők, rokonok) felügyeletére.
