Mikroműanyagot találtak már sarkvidéki jégben, ásványvizes palackban, sőt, anyatejben is. Úgy tűnik, ezek az anyagok mindenhol ott vannak, de tényleg kell miattuk félnünk? És hogyan csökkenthetjük a mennyiségüket? Kérdéseinkre Izsák Bálint, a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) mérnök analitikusa válaszolt.
Mit is jelent valójában a mikroműanyag kifejezés, amellyel mostanában egyre gyakrabban találkozunk?
A mikroműanyag nehezen kategorizálható fogalom, valójában még nincs rá egységes meghatározásunk, hivatalos szabványunk. Jelenleg az 5 mm-nél kisebb műanyagrészecskéket tartjuk mikroműanyagnak, de korábban a különböző kutatások különböző méreteknél húzták meg a határt. Minden műanyag, mely az adott mérettartományon belül van, mikroműanyag, de természetesen a potenciális hatást tekintve egyáltalán nem mindegy, hogy melyik fajtával van éppen dolgunk. A minket körülvevő rengeteg típus – PVC, PE, PET, polisztirol stb. – másként viselkedik és más hatásaik lehetnek, ráadásul más és más adalékanyagokat tartalmazhatnak még az egyébként egyfajta alapanyagú termékek is. Az adalékoktól függően például a polivinilklorid (PVC) alapanyagú műanyag lehet kemény cső vagy hajlékony műanyagpadló is.
A mikroműanyagok lehetnek elsődlegesek és másodlagosak is. Az első kategóriába azok tartoznak, amelyeket már eleve ilyen picinek gyártanak, például valami más termék alapanyagaként, de ilyenek például a kozmetikai készítményekbe, mondjuk bőrradírokba, fogkrémekbe kerülő szemcsék is. A másodlagos mikroműanyag ezzel ellentétben bomlásból, fizikai, kémiai úton történő aprózódásból származik, így létrejöhet a használat során vagy a rosszul lerakott hulladékból is.
A mikroműanyagok a köztudatban csak az utóbbi időben jelentek meg. Mióta tudunk a problémáról?
Valójában már a hetvenes években jelent meg róluk cikk, de az utóbbi 8-10 évben kezdtek el a témával intenzívebben foglalkozni. Azóta egyre szaporodnak a kutatások, de még mindig nincs túl sok, és ezek is sokszor nehezen összehasonlíthatók.
Az NNK-ban is folyik ilyen kutatás?
Mi kimondottan nem foglalkozunk ezzel a témával, itthon inkább a különböző egyetemeknek vannak ilyen programjaik. Amikor az átlagember erre a szennyeződésre gondol, azt tapasztaljuk, hogy leginkább az ivóvíz jut eszébe. A WHO viszont 2019-ben kiadott egy összefoglaló tanulmányt, amelyből az derült ki, hogy az ivóvízzel bevitt mennyiség alapvetően alacsony kockázatot jelent. Hasonló megállapításra jutott az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA) és a FAO, az ENSZ mezőgazdasági és élelmezésügyi szervezete. De az, hogy a humán egészségügyi kockázat alacsony, nem jelenti azt, hogy az ökoszisztémára, az élővilágra gyakorolt hatása is elhanyagolható. Jelenleg az egységes mintavételi és mérési rendszer kidolgozásánál tartunk. Kutatásra érdemes téma az is, hogy hol és mennyi található, illetve hogy milyen hatása van ránk.
Mikroműanyagok az életünkben
Tényleg mindenhol ott vannak a mikroműanyagok?
Igen, ahol műanyag van, ott lehet mikroműanyag is: a bel- és kültéri levegőben, élelmiszerekben, vízben, szennyvizekben, felszíni vizekben – persze különböző mennyiségben. Valóban találtak sarkköri jégben is, hiszen a kis részecskék a szél hátán bárhova eljuthatnak.
Mi lehet a származásuk fő forrása?
Fontos forrás például az illegálisan lerakott hulladék, de a műanyagok körülvesznek bennünket, ezért bárhonnan származhatnak: a fóliákból, műszálas ruhákból, a gumiabroncsok kopásából. Úgy tűnik, hogy az ivóvíz nem jelentős beviteli forrás az emberi kitettséget tekintve, tehát a szervezetünkbe bekerülő mikroműanyag nagy része nem az ivóvízzel jut be. A beltéri levegőbe például egy műszálas ruha kirázásakor is bekerülnek, a szennyvízben megjelenő mikroműanyagok nagy része a mosásból jöhet, vagy az élelmiszerekkel a műanyag eszközökből, tálakból, csomagolóanyagokból, de még számos ilyen példát lehetne mondani.
És bekerülnek az emberi szervezetbe is…
Igen, valóban kimutatták már anyatejben is. Az emberi szervezetbe bejutó mennyiség 90%-a távozik is, viszont minél kisebb a méret, annál nagyobb az esély, hogy felszívódik a szervezetbe, és így problémát okoz. Egyelőre még az egészséghatásokról is kevés információnk van, már csak azért is, mert rengetegféle anyag van a kategóriában. Mindenesetre az eddigi vizsgálatok szerint a jelenlegi környezeti koncentrációnál csak jóval nagyobb mennyiség okoz gondot.
A szervezetbe kerülő mikroműanyagok háromféle módon hathatnak: fizikai, kémiai és biológiai úton. Fizikailag irritálhatják az emésztőrendszert, vagyis a részecske gyulladást okozhat a béltraktusban, amivel érintkezik. Úgy tűnik, ehhez is nagyobb koncentráció kell, mint amit beviszünk. A kémiai hatást a részecskéből kioldódó vagy a felületén megtapadó anyagok okozhatják. Biológiai hatáson pedig azt értjük, hogy a rajtuk megtapadt mikroorganizmusok messzire el tudnak jutni, egyfajta vektorként, szállítóeszközként működnek. Itt azonban fontos, hogy rengeteg, nem műanyag lebegő részecske található a levegőben és a különböző vizekben is, a mikroműanyagok hozzájárulása ehhez a fajta mikrobiológiai problémához valószínűleg marginális. Egyelőre minden vizsgálat azt mutatja, hogy nincs jelentős hatásuk az emberi egészségre, de az, hogy hogyan dúsulnak fel a táplálékláncban, egy újabb kérdés. Az élővilág szempontjából igazolhatóan komoly problémát jelentenek, így a kibocsátás csökkentésére mindenképpen törekedni kell.
Milyen a helyzet Magyarországon?
Egyelőre a felszíni vizeinkről vannak korlátozottan eredmények, és az itt mért 60-80 részecske köbméterenként nem magas szám. Világszinten az a tapasztalat, hogy nagyon nagy különbségek vannak: az 1000 liter vízben kimutatott 1-2 részecskétől a több millióig terjedhetnek. Ez a rendkívül széles tartomány – a ténylegesen eltérő szennyezettség mellett – a vizsgálati módszerek különbözőségét is jelzi, ami miatt az eredmények nehezen összevethetők. Nálunk az ivóvízhelyzet kifejezetten jó, hiszen elsősorban a felszíni vizek a kitettebbek, és Magyarországon az ivóvízellátás nagyjából 95%-ban felszín alatti vizekből, rétegvizekből, parti szűrésű vizekből történik. De persze van egy műanyag elosztóhálózat, a technológiának is vannak műanyag alkatrészei, és ezek is lehetnek a mikroműanyag-szennyeződés forrásai. Új szűrőket nincs is értelme emiatt beépíteni, mivel a nagyobb darabokat a meglévő technológia is kiszűri. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ha beavatkozunk a kockázat csökkentése érdekében, az mindig új kockázatot teremt: például egy új szűrő mindig lehetőséget adhat a mikroorganizmusok elszaporodásának. Mielőtt bármilyen beavatkozást bevezetünk, gondosan mérlegelni kell, hogy nem teremtünk-e nagyobb kockázatot, mint amit kiváltunk. Tudni kell azt is, hogy az alapvetően mély rétegből származó palackozott ásványvizekben is találhatunk mikroműanyagot, sőt, gyakran többet, mint a csapvízben. Ezek a részecskék valószínűleg a kitermelés és palackozás közben kerülnek a vízbe. Természetesen itt is igaz, hogy az emberi egészségre a mikroműanyagok alacsony kockázatot jelentenek, és ez igaz a palackozott vizek fogyasztásakor is, de senki ne gondolja, hogy ezek biztosan mentesek tőlük.
Egyéni szinten hogyan csökkenthetjük a mennyiségüket és a kitettségünket?
Egyrészt úgy, hogy újrahasznosítjuk, szelektíven gyűjtjük a műanyagokat, és persze csökkentenünk kellene a felhasználásunkat is. Jó gyakorlat a műszálas textilek kerülése, az olyan részletekre való odafigyelés, mint a műanyag helyett a fa vágódeszkák használata, vagy hogy például ne verjünk fel habot műanyag habverővel műanyag tálban. A legnagyobb kockázati tényező a levegő és az élelmiszer. Szabályozási válaszok is vannak már: az USA-ban például már 2015-ben betiltották a mikroműanyag szemcsék használatát a kozmetikai termékekben, és az EU-ban is készül az erre irányuló szabályozás.
