A radioaktív sugárzás a Föld keletkezése óta jelen van a bolygón. A természetes sugárzást nagyrészt a földben található, hosszú felezési idejű, le nem bomlott, természetes eredetű radioaktív izotópok okozzák: a radon és a belőle keletkező bomlástermékek.
A radon színtelen, szagtalan, emberi érzékszervekkel nem észlelhető radioaktív nemesgáz, amely a talajban lévő uránból származik. Hazánkban az átlagos radonszint ősszel és télen a legmagasabb, tavasszal alacsonyabb, nyáron a legalacsonyabb. A nyári átlagérték töredéke is lehet az őszi átlagértéknek a sokkal gyakoribb és erőteljesebb szellőztetésnek köszönhetően. A napi minimum és maximum értékek között a 2–5-szörös különbség általános.
Lásd még: Ionizáló sugárzás
A radon előfordulása
Minimális radontartalma a vezetékes víznek is van. A vízben oldott radon nagy része használat közben (pl. zuhanyzáskor, mosogatáskor) a szabad levegővel érintkezve a levegőbe kerül. Csekély dózis juthat a szervezetünkbe a vízben oldott radon lenyelésével is, azonban ennek mértéke elhanyagolható a belégzésből származó dózishoz képest. Emellett alacsony, de mérhető radonkoncentrációja a vezetékes földgáznak is van.
A radon az épületekben is megtalálható, mely a talajból (az aljzaton és a talajfelszín alatti alagsori és szuterénhelyiségek falán keresztül), valamint közvetlenül az építőanyagból származik.
A talaj, mint radonforrás
Több tényező is befolyásolja, hogy a talajból mennyi radon jut az épületekbe. A radonkoncentrációt meghatározza a talaj, a kőzet összetétele, porozitása (lyukacsossága), radioaktivitása, áteresztőképessége (permeabilitása), nedvességtartalma. Egyes talajtípusok (pl. homokos, löszös talajok) a levegő számára könnyebben átjárhatók, míg a tömörebbek (pl. agyagos talajok) nehezebben. Ezek a tényezők együttesen határozzák meg a talaj radonpotenciálját (geogén radonpotenciál, GRP).
A radon a talajból szabad áramlással jut be az épületbe a nagyobb réseken keresztül (pl. repedések, csővezetékek belépési pontjai), a kisebb repedéseken, pórusokon keresztül pedig lassabban, vagyis diffúzióval. A diffúzió hajtóereje az épület alatti talaj és a beltéri levegő közötti nyomáskülönbség (az épület alacsonyabb légnyomása miatt szívóhatás lép fel a talaj irányából az épület belseje felé).
Építőanyagok radioaktivitása
Az építőanyagok radioaktivitása típusonként jelentősen változó, de egy-egy anyagfajtán belül jellegzetes értékeket mutat. Az épületekben mért radonkoncentráció legfőbb forrása az építőanyagokban lévő radioizotópok gammasugárzása, melynek értéke lényegében nem változik, csak az épületszerkezeti elemeket és a burkolóanyagokat érintő felújítás esetén.
A különböző építőanyagok radioaktivitása a felszínüknél mért gamma-dózisteljesítmény értékével mérhető (a gamma-dózisteljesítmény mérése azt mutatja meg, hogy az adott mérési ponton egy órát tartózkodva mekkora sugárterhelés éri a szervezetünket a mérési pont környezetében levő gammasugárzó izotópoktól).
Legkisebb radioaktivitásúak a betonszerkezetek, a terméskő (mészkő), a gipszkarton és az Ytong falazóelemek, kicsit magasabb az égetett agyagtégláké, a legmagasabb pedig a salakbeton radioaktivitása.
Gyakran tapasztalt jelenség, hogy azokban az épületekben, melyek fala salakbetonból készült, vagy födéme, aljzata salakfeltöltést tartalmaz, magasabb radonkoncentráció mérhető, mint egy hasonló adottságú, salak nélküli épületben.
A beltéri radonkoncentráció
A beltéri radonkoncentráció mértékét több tényező alakítja egyidejűleg: egyrészt folyamatosan keletkezik a talajban, illetve az építőanyagokban található radioaktív izotópok bomlásakor, másrészt távozik az épület természetes és mesterséges szellőztetésével (pl. a nyílászárók résein keresztül). Időjárási tényezők is befolyásolják a radonkoncentrációt: a légnyomás és páratartalom változása, a csapadék és a szél erőssége. Mindezek következtében a radon szintje napi és évszakos változást is mutat. Megfelelő mértékű huzat segítségével a radon szintje jelentősen csökkenthető, mivel a külső levegő radonkoncentrációja alacsony.
Fontos! A beltérben kialakuló radonkoncentráció szempontjából kiemelt szerepe van az ajtók, ablakok szoros vagy hézagos illeszkedésének és a szellőztetés gyakoriságának: azokban az épületekben, ahol a szellőztetést folyamatosan fenntartják friss levegő bejuttatásával, sokkal alacsonyabbak az értékek.
A radonszint egy épületen belül szintenként is különböző: általában az épület alacsonyabban fekvő helyiségeiben halmozódik fel jelentősebb koncentrációban, a földszinten lévő helyiségek légterébe csak kisebb mennyiség jut, a második emelet feletti lakásokban rendszerint nem mérhető magas koncentráció, kivéve, ha szabad áramlással fel tud jutni (pl. csővezetékek mentén).
A tapasztalatok szerint azokban az épületekben, ahol az ajtók és ablakok zárva tartásával a szellőzés minimalizált volt, a levegő radonkoncentrációja egy kezdeti emelkedő szakasz után – általában 3 napon belül – egyensúlyi állapotba jut.
Ha egy épületben referenciaérték feletti radonkoncentrációt mérnek, akkor utólagos radonmentesítésre van szükség, melynek több módja lehetséges.
Kapcsolódó tartalmak:
A radon felfedezése és hatásai
