Ma már széleskörben ismert, hogy egyes veleszületett rendellenességek mögött genetikai eltérések állnak, legyen szó kromoszómaszám-változásról vagy egyetlen gén hibájáról. Ezek felismerése azonban hosszú évtizedek klinikai megfigyeléseire épült.

Amikor Down, Turner, Klinefelter, Rett vagy Marfan leírta az általuk észlelt tünetegyütteseket, a modern genetikai vizsgálatok még nem léteztek. Munkájuk jelentőségét a gondos betegmegfigyelés, az összefüggések felismerése és a tudományos rendszerezés adta.

Down-szindróma: John Langdon Down

John Langdon Down 1828-ban született Cornwallban, egy fűszeres fiaként. Fiatalon gyógyszerészként dolgozott, majd Londonban végezte orvosi tanulmányait. Ezt követően egy Surrey megyei intézetben vállalt munkát, ahol értelmi fogyatékos gyermekek ellátásával foglalkoztak. Az intézmény működését több területen is megreformálta, különösen a betegek gondozása és oktatása terén. Egyes elbeszélések szerint egy érintett lánnyal való gyermekkori találkozás már korán ráirányította figyelmét a Down-szindrómára, talán ezért is választotta a pszichiátriát.

Down megfigyelte, hogy bizonyos értelmi fogyatékos gyermekek testi jegyei – például az arcvonások és a testarányok – hasonló mintázatot mutatnak. A korszakban úttörő módon ennek dokumentálásához fotográfiát készített, és a képeket mérésekkel egészítette ki. Az állapotot mongol idiotizmusnak nevezte el, amely ma már elfogadhatatlan és sértő kifejezés. Fontos felismerése volt ugyanakkor, hogy veleszületett eltérésekről van szó, és az érintettek gondozásában nagy hangsúlyt fektetett a fejlesztésre, különösen a beszédfejlesztés jelentőségére. Down később saját intézetet alapított Normansfieldben. 1896-ban halt meg.

A genetikai okot – a 21-es kromoszóma triszómiáját – csak 1959-ben azonosították; majd az 1960-as évektől ez az állapot Down-szindróma néven vált ismertté.

Turner-szindróma: Henry Turner

Henry H. Turner (1892-1970) a St. Louis Egyetemen végezte orvosi tanulmányait, ahol egyik mentora dr. William Englebach, az endokrinológia megalapozója volt. Az egyetem és a gyakorlati évek után Turner feleségével Oklahoma Citybe költözött, itt folytatta orvosi praxisát, miközben az egyetemen tanított és az egyetemi kórházban dolgozott. Aktív szerepet vállalt civil és orvosi szervezetekben, illetve az orvosi oktatás fejlesztésében is.

Az 1930-as években – saját visszaemlékezései szerint – Turner arra figyelt fel, hogy olyan kamaszlányok jelennek meg a rendelésen, akiknek a nemi érése nem történt meg. Az érintettekek a fizikai megjelenésük is hasonló volt: többek között rövid nyak, alacsony termet és a tarkónál alacsony hajvonal jellemezte őket. A diagnózist először a rövid nyakra alapozta, mivel gerincfejlődési rendellenességet gyanított a probléma mögött. Később azonban figyelme a hormonrendszer felé fordult. Ő volt az első, aki a női hormonrendszer stimulálásával kezelte a betegeket, akiknél így beindult a nemi érés folyamata. Az így kezelt érintetteknél pedig továbbra is meddőségi problémák áltak fenn.

A betegség genetikai hátterét végül 1959-ben egy másik kutatócsoport erősítette meg: a két nemi X-kromoszóma egyike hiányzik vagy sérült, és ezt Turner is igazolta 1962-ben. Ez az állapotvégül a Turner-szindróma nevet kapta.

Klinefelter-szindróma: Harry Klinefelter

Harry Klinefelter (1912-1990) a Johns Hopkins Egyetemen szerzett orvosi diplomát. Itt dolgozott rezidensként, majd Fulbright-ösztöndíjjal a Massachusetts General Hospitalban töltött egy évet. Már az 1940-es évek elején olyan férfi páciensekkel foglalkozott, akiknél emlőmegnagyobbodás (gynecomastia), meddőség és hormonális eltérések jelentkeztek.

A laboratóriumi vizsgálatok akkoriban még korlátozottak voltak, de feltűnt számára a magas FSH-szint.  Az 1950-es évek végére vált világossá, hogy a leggyakoribb esetekben az érintettek kromoszómaképe 47,XXY – vagyis a férfiakra jellemző XY nemi kromoszómák helyett egy plusz X-kromoszóma található a sejtjeikben. A tünetegyüttest később róla nevezték el Klinefelter-szindrómának.

Marfan-szindróma: Antoine Marfan

Antoine Bernard-Jean Marfan (1858–1942) francia gyermekgyógyász 1896-ban mutatta be egy ötéves kislány esetét a Párizsi Egyetem Orvosi Karán. A kislány feltűnően hosszú, pókszerű végtagokkal és ujjakkal, kifejezetten laza ízületekkel rendelkezett. Nem ő volt az első orvos egyébként, aki ilyen pácienst kezelt. 1876-ban az amerikai szemész, E. Williams, hasonló tünetekkel rendelkező testvérpár szemészeti problémáit vizsgálta.

Marfan tovább követte a kislány, Gabrielle esetét. Hat évvel később a kor új technológiájának számító röntgenvizsgálat segítségével gerinceltérést is azonosítottak. Később egyre több hasonló esetet írtak le: a hosszú végtagok mellett gyakoriak voltak a szemészeti eltérések, az ízületi lazaság, valamint az aorta tágulata. Több családban az eltérések öröklődését is megfigyelték.  A Marfan-betegség kifejezést először 1929-ben használták, bár utólag felmerült, hogy Gabrielle talán nem is ezzel a betegséggel küzdött, hanem a részben hasonló tünetekkel járó Beal-szindrómával.

Antoine Marfan továbbra is gyermekgyógyászként dolgozott, a fertőzéses betegségekre és a higiéniára specializálódott. Gabrielle kamaszkorában halt meg, valószínűleg tbc-ben.

A Marfan-szindróma genetikai hátterét végül a kilencvenes évek elején azonosították: a betegség az FBN1 gén mutációjával függ össze, amely a kötőszövet egyik fontos fehérjéjét érinti. A korszerű kardiológiai ellenőrzésnek és műtéti lehetőségeknek köszönhetően az érintettek várható élettartama ma már jelentősen hosszabb, mint korábban.

Rett-szindróma: Andreas Rett

Andreas Rett (1924-1997) már 15 éves korában orvos akart lenni, és ebben a háború sem hátráltatta, egy hadikórházban dolgozott. Miután megszerezte általános orvosi diplomáját Innsbruckban, Bécsben gyermekgyógyászatra specializálódott. A háború utáni Ausztriában nem volt olyan intézmény, amely az értelmileg fogyatékos gyermekeket ellátta volna, és Rett több évig küzdött azért, hogy egy 100 ágyas kórházat létrehozzanak a számukra.

Rett 1960-ban a rendelésére váró páciensek között véletlenül meglátott két kislányt, akik ugyanazzal az akaratlan kézmozgással hívták fel magukra a figyelmét. Azonnal megkezdte a kivizsgálásukat, és megdöbbenve tapasztalta az azonos kórtörténetet. Ezek után még négy hasonló tünetekkel küzdő kislányt talált. Hosszú ideig próbálta meggyőzni a tudományos közösséget arról, hogy egy új szindrómát azonosított. Vele párhuzamosan a svéd dr. Bengt Hagberg ugyanezt a felfedezést tette. A két tudós egy konferencián találkozott Torontóban, ahol Hagberg előadta megfigyeléseit. Rett az előadást félbeszakítva a színpadra lépett, így ismerkedtek meg. Hagberg végül kollégája iránti tiszteletből nevezte el Rett-szindrómának a mindkettőjük által felfedezett betegséget. Rett két évvel azelőtt halt meg, hogy a betegség genetikai hátterét, az X-kromoszómán található MECP2 gén mutációját azonosították volna.

Ajánlott tartalom:

Idegrendszeri betegségek és névadó orvosaik

Belgyógyászati betegségek és névadó orvosaik