Sok ma ismert idegrendszeri betegség egy-egy orvos nevét viseli. Ezek az elnevezések nemcsak tudományos felfedezéseket jelölnek, hanem személyes történeteket is: kitartó megfigyelések eredményét, váratlan felismeréseket, sőt olykor erkölcsi dilemmákat és ellentmondásos sorsokat.
Az alábbi kórképek névadói szakmai munkásságukkal alapjaiban formálták át az agyról és a mentális, illetve idegrendszeri betegségekről alkotott képünket.
Alzheimer-kór: Alois Alzheimer
A bajor származású Alois Alzheimer 1864-ben született, és 1887-ben szerzett orvosi diplomát. Vizsgái után a frankfurti pszichiátriai kórházban kezdett dolgozni. Már a kezdetektől az agykéreg kutatása érdekelte. Kollégájával és barátjával, Franz Nissl-lel együtt azt akarták bizonyítani, hogy a mentális betegségeknek is van kimutatható, szervi alapjuk, akárcsak más kórképeknek.
1901-ben egy 51 éves asszony, Auguste D. került a frankfurti pszichiátriai kórházba. Egyre romló memóriája, zavartsága, személyiségének megváltozása miatt már nem tudott önállóan élni. Kezelőorvosaként Alzheimer különös figyelemmel kísérte állapotát, mert tünetei nem illettek az addig ismert „időskori elbutulás” képébe. Auguste végül 1906-ban halt meg a frankfurti intézetben, és Alzheimer maga végezte el agyának boncolását. Ennek eredményei alapozták meg az Alzheimer-kór leírását. Alzheimer jellegzetes fehérjelerakódásokat (úgynevezett plakkokat) és idegsejtpusztulást talált a boncolás során. Ezek a mikroszkópos elváltozások egy új betegség létezésére utaltak. Az orvos egy másik páciensének, az 59 éves Johann F. megfigyelése, majd halála után a boncolás eredményei is alátámasztották elméletét. Alzheimer végül egy fertőzés következtében halt meg 51 évesen, 1915-ben.
Felfedezése mérföldkő volt az orvostudományban: először sikerült mentális tüneteket konkrét agyi elváltozásokhoz kötni. Ma az Alzheimer-kór a demencia leggyakoribb formájaként ismert, világszerte milliókat érint, és bár véglegesen gyógymód még nincs rá, a korai felismerés és a gyógyszeres kezelés lassíthatja a folyamatot.
Parkinson-kór: James Parkinson
James Parkinson 1755-ben született Angliában; apjától fiatalon megörökölte praxisát. Szakmai munkáját a kortól eltérő hozzáállással végezte. Akkoriban a gazdagok jutottak leginkább egészségügyi ellátáshoz, ő pedig azzal segítette a szegényebbeket, hogy közérthető szövegeket írt számukra alapvető higiéniai, ápolási és betegségekkel kapcsolatos tudnivalókról, olyan tudást adva így át, melyhez máshogy nem fértek hozzá. Ezekből az oktató- és tájékoztatóanyagokból egy könyvet is összeállított 1799-ben.
A Parkinson-kórral kapcsolatos felfedezése egy véletlennek köszönhető. Három idős embert figyelt meg, akikkel az utcákon találkozott, és ugyanazokat a tüneteket látta rajtuk: mindannyian előrehajolva, bizonytalanul és remegve jártak. Kikérdezte őket az állapotukról; majd a válaszok és a megfigyelései alapján részletes leírást tudott adni az általa „remegéses bénulásnak” nevezett betegségről, amelyről 1817-ben esszét is írt. Az így leírt kórállapotot jóval a halála után kapcsolták össze a nevével: egy francia neurológus, Jean-Martin Charcot ismerte fel írásának a jelentőségét, és nevezte el a betegséget Parkinson-kórnak. Ma már tudjuk, hogy a Parkinson-kór az agy dopamintermelő sejtjeinek pusztulásával jár. Bár nem gyógyítható, gyógyszerekkel és speciális kezelésekkel a tünetek hosszú ideig kordában tarthatók.
Huntington-kór: George Huntington
A New York állambeli East Hampton városában dolgozott generációk óta családorvosként a Huntington család, itt született 1850-ben George Huntington. Tanulmányait a Columbia Egyetemen végezte, majd követte apját és nagyapját a praxisban.
1872-ben, az akkor mindössze 22 éves Huntington egy öröklődő, különös betegségről publikálta felfedezéseit: a kór akaratlan, rángásszerű mozgásokkal, később pedig pszichiátriai és kognitív tünetekkel járt. Ezen a környéken nem volt ritka ez a betegség. A Huntington család idősebb orvostagjai is felismerték már, hogy a betegség öröklődik, és vissza is tudták vezetni egy közös ősre, Jeffrey Francisre, aki 1634-ben érkezett Angliából.
Korábban más is felfigyelt a kórra: a norvég Johan Christian Lund 1860-ban írt tanulmányt egy kis zárt, északi közösségbeli megjelenéséről. A betegséget mégis Huntington-kórnak nevezték el, mivel George Huntington leírása volt a legpontosabb és legvilágosabb.
A korábbi évszázadokban az ilyen akaratlan mozgásokat gyakran természetfeletti erőknek tulajdonították. Huntington munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a betegséget végre orvosi keretben értelmezzék. Ma már tudjuk, hogy a Huntington-kór öröklődő idegrendszeri betegség, amely jelenleg nem gyógyítható, de genetikai vizsgálattal kimutatható.
Tourette-szindróma: Georges Gilles de la Tourette
A francia neurológus, Georges Albert Edouard Brutus Gilles de la Tourette 1857-ben született, és a párizsi Salpêtrière Kórház orvosa volt. Ez az intézmény abban a korban vezető kutatóhely volt a neurológia és a neuropszichiátria területén, különösen a hisztéria és a hipnózis témáiban. Tourette mentora, Jean Martin Charcot innovatív szemlélettel igazgatta a kórházat.
Tourette a hisztéria mellett más neuropatológiai témákkal is foglalkozott, karrierje mégsem úgy haladt, ahogyan azt a tudása indokolta volna. Összeférhetetlen természete és az, hogy saját szakterületén kívül semmilyen más orvosi terület nem érdekelte, akadályozta az előrejutását, pedig igen fiatalon, már 1885-ben leírta a később róla elnevezett szindróma tüneteit. A publikációhoz 9 beteget figyelt meg. A betegek akaratlan mozgásokat (tic-eket) és hangadásokat produkáltak, amelyeket nem tudtak kontrollálni. Tourette arra a következtetésre jutott, hogy az idegrendszer fokozatos károsodásával járó folyamatban öröklött tényezők is szerepet játszanak. Ő akkor tic betegségnek nevezte a kórt, amelyet később Charcot kezdett el Tourette-szindrómának hívni.
Tourette élete a drámai fordulatoktól sem volt mentes: 1901-ben kénytelen volt elhagyni a kórházat, mivel a szifilisz okozta idegrendszeri tünetei már nem engedték dolgozni, majd pedig 1893-ban egy fiatal nő páciense rálőtt az otthonában, azt állítva, hogy engedélye nélkül hipnotizálta, ezzel károsítva mentális egészségét. A nő szkizofréniában szenvedett, így a hipnózisnak nem volt köze az állapotromlásához. Tourette, aki korábban részletesen foglalkozott a nemi betegség következményeivel, maga is annak áldozatává vált, 1904-ben halt meg.
Ma a Tourette-szindróma az idegrendszer fejlődési zavaraként ismert állapot. A legtöbb érintett megfelelő támogatással teljes életet élhet.
Creutzfeldt–Jakob-kór: Hans Creutzfeldt és Alfons Jakob
Az 1920-as években két német neurológus, Alfons Jakob és Hans Creutzfeldt egymástól függetlenül írt le egy gyors lefolyású, halálos kimenetelű agyi betegséget, amely súlyos demenciával és mozgászavarokkal járt. A kór ma a fertőző szivacsos agyvelőbántalmak közé tartozik, és prionok (kórokozó fehérjék) okozzák. Rendkívül ritka betegség; az 1990-es években világszerte figyelmet kapott, amikor megjelent egy új variánsa, amely a szarvasmarhák prionbetegségével (közismert nevén kergemarhakórral) állt összefüggésben.
Alfons Maria Jakob (1884-1931) bajor neurológus a háború előtti német neuropatológusok jeles képviselője volt. Az első világháború után a Hamburgi Egyetem tanára, majd professzora lett, az ottani laboratóriumi munkát genetikai, szerológiai és kísérleti pszichológiai módszerekkel bővítette.
Hans Creutzfeldt (1885-1964) a Kieli Egyetem professzora volt. A hitleri Németországban a pszichiáterek és neurológusok egy része támogatta a faji elméletet, és ebben a társadalmi környezetben Creutzfeldtnek számtalanszor kellett szakértőként olyan tárgyalásokon részt vennie, ahol arról döntöttek, hogy egyes, esetleg öröklődő betegséget hordozó embereket terméketlenné tegyenek-e, de a jegyzőkönyvek alapján úgy tűnik, ő mindig inkább a páciensek érdekét helyezte előtérbe, és nem az állam által kiadott előírásokat.
Asperger-szindróma: Hans Asperger
1944-ben egy bécsi gyermekorvos, Hans Asperger négy fiú megfigyelése alapján írt le egy olyan állapotot, amelyet különleges érdeklődési kör, nehézségek a társas kapcsolatokban és sajátos kommunikáció jellemzett. A dátum azért is figyelemreméltó, mert épp csak egy évvel követte Leo Kanner híres cikkét az autizmusról.
Asperger háború idején végzett munkássága ma vitatott. Bár nem volt tagja a náci pártnak, de mégis hozzájárulhatott több gyermek halálához. Egyes történészek szerint a bécsi Am Steinhof pszichiátriai klinikára gyakran utalt be fogyatékos gyermekeket. A kórház azzal vált hírhedtté, hogy 1940-45 között majdnem 800 gyermeket öltek meg az eutanázia program keretében.
Asperger egész pályáját Bécsben töltötte, a második világháború alatt egy klinikát tartott fenn autista gyermekek számára. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kutatásainak alapját az adta, hogy ő maga is magányos, „furcsa”, visszahúzódó gyermek volt. A háború után az Egyesült Államokba is ellátogatott, de mivel minden írása németül jelent meg, nem tett szert világhírre. Az Asperger-szindrómát halála után nevezték el róla, és ma már egyre ritkábban használják ezt az elnevezést: a modern diagnosztikai rendszerek az autizmus spektrumzavar részeként kezelik.
Ajánlott tartalom:
Belgyógyászati betegségek és névadó orvosaik
Genetikai betegségek és névadó orvosaik
