egeszsegvonal logonnk logo szurkearnyalatos

1812 gomb

eeszt gomb

eeszt gomb

A szemészeti szakrendeléseken megforduló betegek leggyakoribb panasza a látászavar és a fájdalom. A szemészeti vizsgálatok nemcsak a szem, hanem számos egyéb szerv és szervrendszer kivizsgálásában – így az ideggyógyászati, belgyógyászati, fül-orr-gégészeti és bőrgyógyászati betegségek diagnosztikájában – is hasznos információt nyújtanak.

 

A szem

A látás érzékszerve a szem, amely a szemgödörben (orbita) helyezkedik el, az arc- és koponyacsontok által védve. A szemgolyó falának legkülső rétegét az ínhártya (sclera) alkotja, melynek külső felszínén tapadnak a szemmozgató izmok. Az ínhártya elülső folytatása az átlátszó szaruhártya (cornea), amely nagy fénytörésű, domború gyűjtőlencseként megtöri a fénysugarakat. A szemgolyó középső rétege a szövetek vérellátását szolgáló érhártya (chorioidea), melynek gyűrűszerű megvastagodása hozza létre a sugártestet (corpus ciliare). Ebből ered a szem színét adó szivárványhártya (iris), amelynek középső, kerek nyílása a fény szemgolyó belsejébe jutását szabályozó pupilla. A szemgolyó legbelső rétege a fényingert felvevő receptorsejteket tartalmazó ideghártya (retina). A szemgolyó belsejét átlátszó, kocsonyás anyag, az üvegtest tölti ki. A pupillán bejutó fénysugár útjába illeszkedik a szemlencse, amelyet a lencsefüggesztő rostok (zonulák) körben a sugártesthez rögzítenek. A látásérzet bonyolult, részben az akarattól független folyamat során jön létre, amelyben nemcsak a szemgolyó vesz részt optikai felvevőközegként, hanem szerepet játszanak különféle agyi tevékenységek is. (lásd még: A szem anatómiája)

 

Kórelőzmény

A szembeteg vizsgálata a kórelőzmény felvételével kezdődik. Igen fontos kitérni a családi kórelőzményre, mivel számos örökletes, illetve a családtagok között halmozottan előforduló szemészeti kórkép (fénytörési hibák, kancsalság, zöldhályog (glaukóma), látóhártya-leválás és időskori sárgafolt-degeneráció) létezik. Ezt követi az egyéb betegségek iránti tájékozódás. Többféle betegség okozhat szemészeti elváltozásokat, így a cukorbetegség, a magasvérnyomás-betegség, a fertőző és az autoimmun betegségek, egyes bőrbetegségek, illetve bizonyos gyógyszerek (például a szteroidok, Delagil, Cordarone) tartós szedése is.

 

A szemészorvos felméri a beteg általános egészségi állapotát is, mivel az behatárolja az alkalmazható szemészeti kezelések körét.

 

A szemészeti kórelőzmény kiterjed a szemüveg vagy kontaktlencse viselésére, az esetlegesen fennálló kancsalságra és tompalátásra, a korábbi szembetegségekre, sérülésekre és műtétekre is.

 

Ezt követően a szemész szakorvos tájékozódik a beteg jelen panaszairól, a látóélesség csökkenéséről, a fájdalom meglétéről, a szemvörösségről, az esetleges kettős látásról, valamint a közelmúltban a szemet ért külső behatásról vagy sérülésről.

 

A szem funkcióinak vizsgálata

A látásfunkciók megítélése a látóélesség (visus), a látótér, a szemfenék (fundus), a pupillareakciók és a színlátás alapján történik. Amennyiben az agykérget érintő sérülés vagy fejlődési rendellenesség kapcsán felmerül valamely látásfunkció károsodásának gyanúja, célzott vizsgálatok elvégzése is szükséges.

 

Látóélesség (visus)

A látóélesség az éles látás számszerűsített értéke, amely a szem felbontóképességét jelzi. A távoli látóélesség meghatározása céljából a vizsgált személy a tőle öt méter távolságban levő táblán található karaktereket olvassa le (Kettesy-visustábla, ETDRS-tábla). A közeli látóélesség vizsgálata során a vizsgált személy a magától 25 centiméter távolságra tartott olvasótábla szövegét olvassa (Csapody-tábla). A közeli és távoli látóélesség meghatározása korrekció nélkül (nyers látóélesség) és a legjobb szemüveg korrekcióval (korrigált látóélesség) történik.

 

Látótér

A tér azon részét nevezzük látótérnek, amelyet a szem egyenes előretekintés mellett lát. A látótérvizsgálat (perimetria) során a két szemet külön-külön vizsgálják. A beteg egyik szemét letakarja, a másikkal egyenesen előre tekintve a vizsgálóorvos homlokára fókuszál. Eközben az orvos a négy fő irányban mozgatja az ujjait, és a betegnek jeleznie kell, ha látja azokat (konfrontális látótérvizsgálat).

 

A műszeres látótérvizsgálat periméter eszköz használatával történik. Ennek két típusát különböztetjük meg: kinetikus és statikus.

 

Kinetikus perimetria:  a beteg egy adott pontra összpontosít, miközben a vizsgáló orvos kézzel mozgatja a készülék által kivetített fényfoltot, a periféria felől a középpont felé. A betegnek a fényfolt megjelenésének pontos idejét kell jeleznie.

 

A statikus perimetria során a vizsgálójel nem mozog, hanem különböző helyeken különböző fényintenzitással jelenik meg. A vizsgálat célja a vizsgált retinahelyeken a fényérzékelési küszöbérték meghatározása. A különböző betegségek vizsgálatára célzott programok állnak rendelkezésre (pl. glaucoma-látótér, macula-látótér).

 

Színlátás

A színtévesztők ideghártyájában csökkent érzékenységű, vagy hiányzik a valamelyik alapszínt érzékelő receptor. Többnyire a vörös-zöld, illetve a kék-sárga színpárok összetévesztése történik. A színtévesztés az ún. Ishihara-féle csereszíntáblák (= pseudoisochromaticus tábla) használatával vizsgálható. A csereszíntáblán a figura (szám vagy betű) és a háttér is pontokból áll, amelyek csupán a színükben térnek el egymástól. Mivel a színtévesztő személy nem képes megkülönböztetni egymástól a figura és a háttér színét, a beágyazott formát sem ismeri fel. A Nagel-anomaloscop a színlátás kvantitatív mérését teszi lehetővé. A vizsgálat során a felső térfélben különböző fényerősségű sárga színt kell az alsó térfél színével egyeztetni, amelynek sárga színe zöld és piros szín keverésével alakul, és a keverési arányt a vizsgáló állítja be. (lásd még: Színvakság)

 

Kontrasztérzékenység

A kontrasztérzékenység vizsgálata során a vizsgált személynek egymástól csak kismértékben eltérő, szürke tónusú jeleket kell felismernie a vizsgálótáblán vagy a monitoron.

 

Adaptáció

Az ún. adaptáció során az ideghártya alkalmazkodik a különböző fényviszonyokhoz. A megváltozott erejű megvilágításban a pupilla szűkül vagy tágul, illetve az ún. csap- és pálcikalátás váltakozik (világosban a csapokkal, sötétben a pálcikákkal). A sötétadaptációs képesség mérése az ún. adaptométerrel történik. 

 

A szem fénytörésének vizsgálata

A fénytörési hibák (rövidlátás-miopia és távollátás-hipermetropia) szubjektív és objektív módszerekkel határozhatók meg. A szubjektív módszer lényege, hogy különböző szemüveg-próbalencse kombinációkat helyeznek a vizsgált szeme elé, egészen addig, amíg meg nem találják a legjobb látóélességet biztosító lencsekombinációt.

 

A fénytörés műszeres (objektív) mérését az alábbi vizsgáló eljárások teszik lehetővé:

  • skiaszkópia: a szem mozgó fénycsíkkal való pásztázása a szembogár felvöröslésének megfigyelésével;
  • aberrometria: a szemgolyó fénytörési hibáinak, valamint a finomabb optikai elváltozások mérését szolgálja;
  • keratometria: a szaruhártya fénytörésének meghatározása a szemfelszínen tükröződő vagy rávetített képek egymáshoz illesztésével;
  • szaruhártya-topográfia: több ezer pontban mérhető a szaruhártyáról tükröződő, eredetileg szabályos koncentrikus körök torzulása.

 

A szemfenék vizsgálata

A szemfenék (fundus) vizsgálata leggyakrabban réslámpával és 90 dioptriás lencsével történik. Ha ezek nem állnak rendelkezésre, pl. szemészeti rendelőn kívüli vizsgálatkor, kézi  oftalmoszkóppal végzett direkt ophthalmosciát végeznek. A pupillán keresztül bevetített fény megvilágítja a retina elülső felszínét, aminek hatására beszűkül a pupilla, amely szemcsepp alkalmazásával kitágítható, annak érdekében, hogy nagyobb terület váljon láthatóvá. A szemfenéken vizsgálható többek között a látóidegfő, a sárgafolt és az erek állapota. A szemfenék az emberi test egyetlen olyan pontja, ahol az erek közvetlenül tanulmányozhatók, ami fontos támpontul szolgálhat számos érrendszeri betegség diagnosztikájában.

 

A szemhéj vizsgálata

A szemhéjak vizsgálata általában megtekintéssel történik, ritkábban műszeres vizsgálatra és a szemhéjak kifordítására is szükség lehet. A vizsgálóorvos megállapítja a szemhéj bőrének színeltéréseit, a környezetből kiemelkedő elváltozásokat, a szemhéjak állását, a pillaszőrök állását, a könnypontok helyzetét. A szemrés tágasságának mérése vonalzó használatával, milliméter-pontossággal történik. A pontos mérésnek nagy jelentősége van a lecsüngő szemhéj műtétjének megtervezésekor.

 

A kötőhártya vizsgálata

A kötőhártya nagyobb része nyitott szemrések mellett látható, a szemhéjak által fedett része a szemhéjak széthúzásával tárható fel. A szemhéj kifordítása mészsérülést követően, illetve idegentest esetén végzendő el, a bent maradt mészdarab vagy egyéb idegentest eltávolítása céljából. A kötőhártya opálrózsaszín színe allergiára, vörös színe vírusfertőzésre utalhat. Gyulladásos megbetegedés esetén a szemészorvos vattatamponnal mintát vesz a kötőhártya váladékából, amelynek mikrobiológiai vizsgálatával meghatározható a kórokozó.

 

Az ideghártya vizsgálata

Az ideghártya (retina) többféle módszerrel vizsgálható:

  • Szemfenék kamerás vizsgálata: a szemfenék (fundus) speciális kamerával történő lefényképezése. A felvételek számítógépes programokban tárolhatók, előhívhatók, és az előző felvételekkel összehasonlíthatók, ami lehetővé teszi a kóros folyamatok követését.
  • Fluoreszcens angiográfia (FLAG): a retina ereinek festése fluoresceinnel. Az egészséges erek nem engedik át a festéket, kóros körülmények között azonban festékszivárgás lép fel. A módszerrel a retina és az érhártya betegségei vizsgálhatók.
  • Indocyanin zöld angiográfia (ICG): az érhártya ereinek megfestése indocianin zöld festékkel.
  • Elektroretinográfia (ERG): a pálcikák, csapok és idegsejtek fényingerrel kiváltott akciós potenciálját rögzíti.
  • Elektrooculográfia (EOG): segítségével levezethetők a szemmozgások által a szemgolyó elülső és hátsó pólusának nyugalmi potenciálváltozásai, amelyből bizonyos betegségek meglétére következtethetünk.
  • Amsler-rács-vizsgálat: a sárgafolt betegségeiben (például időskori makula degeneráció) alkalmazható vizsgáló eljárás. A beteg eltakarja az egyik szemét, a másikkal pedig a középen feltüntetett keresztre összpontosít, és ceruzával megrajzolja azt a területet, ahol a rácsos szerkezetet torzan látja, vagy a szerkezet eltűnik.
  • Optikai koherencia tomográfia (OCT): a retináról és az alatta fekvő érhártyáról nyújt nagy nagyítású, keresztmetszeti képet. Elsősorban macula-betegségek diagnosztikájában alkalmazzuk, de vannak programok a látóidegfő vizsgálatára, illetve az idegrost vastagságának mérésére is.

 

A pupilla vizsgálata

A direkt és indirekt pupillareakciók vizsgálata során a vizsgáló orvos belevilágít a szembe, megfigyelve, hogy a megvilágított pupilla szűkül-e fényre, illetve a nem megvilágított szemben szűkül-e a pupilla. Élettani esetben mind a megvilágított, mind a nem megvilágított szemben beszűkül a pupilla.

 

Az üvegtest vizsgálata

Az üvegtestben előforduló homályok réslámpával és 90 dioptriás lencsével történő átvilágítással vizsgálhatók. A nagyobb homályok és a mögöttük levő retinaleválások vagy vérzések ultrahangvizsgálattal mutathatók ki.

 

A könnyszervek vizsgálata

Élettani körülmények között sem a könnymirigyek, sem a könnyelvezető-rendszer részei nem láthatók és nem tapinthatók, de megfigyelhetők az egyes betegségek okozta jellegzetes elváltozások.

 

A könnytermelés az ún. Schirmer-próbával határozható meg, melynek során az orvos szűrőpapírt akaszt az alsó szemhéjba, a beteg lazán behunyja a szemét, és megfigyelhető, hogy a könny öt perc alatt mekkora területet nedvesített be. Ez az érték normál esetben legalább 15 mm. Ha a nedves terület kevesebb, mint 5 mm, akkor csökkent könnytermelésről beszélünk. A könnyfilm stabilitását könnyfilm-felszakadási próbákkal (=BUT= break-up time) vizsgálják. A vizsgálat azt mutatja, hogy a vizes fázis milyen erősen kötődik a felszínhez. Kivitelezése a következő: fluoreszceinnel átitatott szűrőpapírt helyeznek az alsó áthajlásba, megkérik a beteget, hogy pislogjon párat, eloszlatva ezzel a festéket a szemfelszínen. Ezután megfigyelik, hogy pislogás nélkül milyen hosszú idő alatt jelenik meg az első festődő folt.

 

A könnylevezető utak vizsgálatakor a spontán levezetést festékpróbával vizsgálják. A szem egy bizonyos pontjába fluoreszceint cseppentenek, majd a beteg papír zsebkendőbe fújja az azonos oldali orrjáratának váladékát. Ha a festék megjelenik a papíron, működik a spontán könnylevezetés. Ha nem, akkor fiziológiás sóoldattal átmossák a könnyutakat. Hátrahajtott fej mellett a sóoldat a nyelőcső felé folyik, amelyet a vizsgált személy lenyel. Ha nem érez sós ízt, akkor a könnyutak szondázása válik szükségessé. Ha akadály van valahol a könnyutakban, a szonda végigvezetése nem sikerül. Az esetleges szűkületek helyének és okának pontos meghatározása képalkotó eljárás (kontrasztanyagos röntgenvizsgálat) alkalmazásával történik.

KULCSSZAVAK
látás  |   látóélesség  |   látótér  |   kontrasztérzékenység  |   színlátás  |   adaptáció  |   fénytörés  |   szemfenék  |   retina  |   pupilla  |   kötőhártya  |   szemhéj  |   szemfenék  |   ideghártya  |   pupilla  |   üvegtest  |   könnyszervek
1812 nagy gomb

KOLLÉGÁINK SEGÍTENEK

Hívja az EGÉSZSÉGVONALAT!

EGYÜTTMŰKÖDŐ PARTNERÜNK

bm

 

sz2020 also infoblokk

Mentés
Sütik testreszabása
A többi weblaphoz hasonlóan mi is sütiket használunk a weblap teljesítményének fokozására, amennyiben ezeket visszautasítja az oldal működése bizonytalanná válhat!
Mindent elfogad
Mindent visszautasít
További információk
Analytics
Az adatok elemzésére használt eszközök egy webhely hatékonyságának mérésére és működésének megértésére.
Google Analytics
Elfogad
Visszautasít