Gombkötő Beáta evangélikus lelkész csak 36 éves volt, amikor vastagbélrákkal diagnosztizálták. Ma, két évvel a kezelés befejezése után jól van, ami a gyors felismerésnek és talán annak is köszönhető, hogy végig hitt a gyógyulásban. Történetéről a Vastagbélszűrés hónapja alkalmából beszélgettünk.
Hogyan kezdődött a történet?
2018 novemberében jelentkeztek először a tüneteim, amikor Németországban voltam egy továbbképzésen. Először azt gondoltam, valamilyen ételallergia okozza a hasmenést, mert kiütéseim is voltak. De aztán, amikor hazaértem, a bőrtünetek szép lassan elmúltak, a hasmenés viszont maradt. Aztán egyre komolyabb lett a helyzet, naponta 10-12-szer jelentkezett, véres volt, és a mindennapokban is akadályozott. Érdekes, hogy emellett nem fogytam, viszont sokszor nagyon dobogott a szívem, előfordult, hogy be kellett mennem a sürgősségire. Lehet, hogy ez is összefüggésben volt a betegséggel, de ez igazából nem derült ki. Végül februárban mentem el a háziorvosomhoz.
Mikorra született meg a diagnózis?
Május elejére. A háziorvos vérvizsgálatot, ultrahangot kért. A vérképem tökéletes volt, és az ultrahangon sem láttak semmit. Az ember itt akár megállhatna, és megnyugodhatna, de ezt nem szabad! Még az orvosom is azt mondta, hogy nagyon fiatal vagyok, 36 évesen nagy gond valószínűleg nincs, főként, hogy káros szenvedélyem sincs, az életmódom sem indokolta, hogy beteg legyek. A következő állomás a gasztroenterológia volt, a Semmelweis Egyetem Belgyógyászati Klinikáján vizsgáltak ki. Ott született meg a diagnózis, ami egy mérsékelten invazív vastagbéldaganatot mutatott ki. Három hét múlva műtöttek meg.
A családban előfordult már ilyen betegség?
Igen, az apai ágon több példa is volt rá. Volt olyan családtagom, aki éppen ezért évente járt szűrésekre viszonylag már fiatalon, és amikor egy év valami miatt kimaradt, pont akkor kezdődtek a tünetei. A többi rokonom idősebb korban esett át ezen a betegségen, de annak ellenére, hogy a családomból öt embert érintett a rosszindulatú béldaganat valamelyik változata, mindenki kigyógyult belőle, és többen nyolcvan év feletti kort éltek meg, vagy még most is élnek. A diagnózis után apukámat és a nővérét is kivizsgálták (kolonoszkópia), de náluk nem találtak semmit. A gasztroenterológus pedig már most kiszámolta azt, hogy a lányomnak hány évesen kell majd elkezdenie a rendszeres szűréseket.
Hogyan zajlott a kezelés?
A műtét után, mivel találtak áttéteket a közeli nyirokcsomókban, kemoterápiára is szükség volt. A kezelés nagyon megviselt, lefogytam az általános iskolai súlyomra, rengeteget hánytam, nem tudtam enni. Ez tényleg komoly szenvedéssel járt. Nem is tudom mihez hasonlítani. Mintha a szervezetemben minden sejt háborút vívott volna, és ez nagyon megviselt, mindig alkudoztam az onkológussal, fejben folyamatosan meg akartam szökni.
A diagnózisig eltelt idő nagyon nehéz lehetett, mi segített?
Nem gondoltam arra, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz, és egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy a betegségemnek fatális vége is lehet. Ez a korrekt és pontos orvosi kommunikációnak is köszönhető, illetve annak, hogy alapvetően nem félek a haláltól. A szenvedés viselt meg inkább. Ebben a helyzetben az ember persze elkezdi átgondolni, miért is történt ez vele. Az onkológusom is biztatott erre, az volt az első kérdése, hogy 36 évesen hogyan jutottam ide.
Azt mondják, a daganatos betegségek diagnózisa után sokan a gyász fázisait élik át.
Nálam ez nem volt meg. Az biztos, hogy az onkológián hihetetlenül mély emberekkel találkoztam, főként a nők között. Aztán az onkológusom kérdésére válaszolva kicsit mesélnem kellett arról, hogy szerintem mi lehet annak az oka, mi lehet az a stresszfaktor, ami egy 36 éves immunrendszert annyira kikapcsol, hogy teret enged a rendellenes sejtburjánzásnak. Azóta is ezen gondolkozom, és nagyjából sejtem a választ. De persze ezzel a kérdéssel is óvatosan kell bánni, mert könnyen átfordulhat egyfajta áldozathibáztatásba.
Azon viszont tényleg érdemes elgondolkodni, hogy mik lehetnek azok a stresszhelyzetek, élethelyzetek, amik annyira meggyengíthetik az immunrendszert, hogy nem tud leküzdeni egy ilyen helyzetet. A krízishelyzetekre különbözően reagálunk. Érdemes figyelni a nehéz, elhúzódó stresszhelyzetekre, és tudatosan foglalkozni velük, ezen belül pedig változtatni az életünkön és kockáztatni is akár, mert különben a testünk kockáztat és lázad fel. Jobbik eset, ha időben teszi ezt, mert ezt a fajta lázadást sajnos nem mindenki éli túl.
Lehet tehát értelmet találni egy ilyen betegségben, a szenvedésben?
Amikor az ember ebbe belecsöppen, nem arra gondol, hogy ez valami jót fog hozni. Én azt érzékeltem, hogy megfordul a világ és olyan dolgok alakulnak át, amiket én enélkül nem változtattam volna meg, vagy nem volt rájuk hatásom. A változtathatatlan helyzetet megváltoztatta valami kín. Azóta elkezdtem a teológiai doktori képzést, ahol éppen ezzel a témával foglalkozom. Ebben az időszakban a környezetemben élők viselkedése nagyon sokat változott, és ez rám is pozitívan hatott, egyfajta poszttraumás fejlődést éltem meg ebben a helyzetben. Persze attól nehéz elvonatkoztatni, hogy a szenvedésben, a betegségben értelmet keresni egyfajta mazochista gondolkodás, és nincs mindig létjogosultsága. Van olyan szenvedés, aminek nincs értelme.
Egy lelkész, egy hívő ember talán másként áll ezekhez a dolgokhoz.
Azóta a prédikációimban is gyakran előkerül a szenvedés utáni poszttraumás fejlődés témája, illetve konkrétan az, hogy mit lehet a szenvedéssel, vagy akár konkrétan a betegséggel kezdeni. Az emberek sokszor gondolkozás nélkül meg akarnak tőle szabadulni, anélkül, hogy a test kommunikációját komolyan vennék. Amikor benne van az ember, akkor fontos, hogy egyfajta kommunikációként értelmezzük, rájöjjünk, hogy a testünk mit akar ezzel. A kereszténységben a Feltámadás is komoly szenvedés árán történhetett meg, így a szenvedésről való gondolkozást nem kerülhetjük ki.
Sokszor a mi „feltámadásunkhoz”, a mi új életünkhöz is a szenvedésen át vezethet az út, egyfajta vajúdási folyamatként, amiből valami jó születik. De itt fontos megjegyezni, hogy ezzel nem azt akarom sugallani, hogy a betegség jó. A poszttraumás növekedés nem általános és nem elkerülhetetlen. Komoly betegséget túlélő emberek többsége tapasztal poszttraumás növekedést, de jelentős számú olyan személy is van, aki a testi szenvedéssel való küzdelmében kevés, vagy semmilyen növekedést nem él meg.
A betegség idején mi adott kapaszkodót ezeken a gondolatokon kívül?
Van, aki pszichológushoz megy, de én elég jól tudok kommunikálni ezekről a dolgokról, és a betegségem alatt rengeteg ember keresett meg, olyanok is, akiket évek óta nem láttam. Ezt én kifejezetten élveztem, sok erőt adott nekem, és nem zavart, hogy a betegségről beszélek, emberekkel találkozom. A körülöttem megváltozott dolgokra viszont oda kell figyelni, mert onnantól kezdve, hogy az ember jól van, hajlamos minden visszaállni a régi kerékvágásba. Ahogy az onkológusom mondta, így szokott ez lenni, ha az ember túléli.
A családot mennyire viselte meg a betegség?
A kislányom nyolcéves volt akkor, és egész jól viselte. Minden reggel megölelt, amikor rosszul voltam a kemoterápiától, és nem esett pánikba. Mostanában is azt mondja, hogy Anya, engem ez nem viselt meg. Mintha ő sem félt volna, talán azért, mert én sem féltem. Én pedig talán magamnál is jobban aggódtam az egyik kedvenc tanítványomért. Őt 14 évesen limfómával diagnosztizálták ugyanabban a hónapban, amikor engem. Sokáig nagyon rosszul volt, csontvelő transzplantálták is, ennek ellenére nagyon pozitívan állt a betegségéhez. Ő egy nagyon kedves fiú, tényleg, mint egy angyal a mennyországból, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Amikor a nagynénje Lourdes-ból hozott neki gyógyító vizet, megkérdeztem, hogy mit csinálsz vele, meg fogod inni? Azt mondta, majd igen, de egy részét neked akarom adni. Ezek az élmények megerősítettek engem is.
A szűrés életet menthet!
A vastagbélrák előfordulása világszerte növekedést mutat, hazánkban a férfiak esetében második, nők esetében a harmadik leggyakoribb oka a rákos halálozásoknak. A vastagbéldaganatok jellemzője, hogy lassan növekednek, ezért a korai szakaszban felismerve általában jól gyógyíthatók, viszont a betegség kezdetén gyakran tünetmentes, ami nehezítheti a felismerést.
A betegségre a székelési szokások megváltozása (székrekedés és hasmenés váltakozása), puffadás, hasi diszkomfortérzés, esetleg émelygés, hányinger, rossz közérzet, fogyás, fáradtság, véres széklet hívhatja fel a figyelmet.
A vastagbéldaganatok megelőzésének, korai felismerésének legfontosabb eszköze a szűrővizsgálatokon való részvétel, ami nem csak 50 év feletti életszakaszban, hanem – családi halmozódás esetén – fiatalabb életkorban is ajánlott!
